Az emberi szem fantasztikus „optikai műszer”, amelynek feladata, hogy felfogja és értelmezze a fényt — vagyis hogy lássunk. A látás valójában összetett fizikai, kémiai és idegrendszeri folyamatok eredménye.
A szem körülbelül 25 mm átmérőjű, elöl kissé domború, majdnem gömb alakú szerv. A középpontjában található a szemlencse, amely a beérkező fényt az ideghártyára (retinára) vetíti. Itt jön létre a külvilág kicsinyített, fordított képe, amit agyunk „helyesen”, felfelé állónak érzékel.
A szemlencse kétszer domború, és mivel a szemlencse és a retina közti távolság nem változik, a szem csak akkor képes éles képet alkotni, ha a lencse fókusztávolságát a tárgy távolságához igazítja. Ezt a szem a sugárizom segítségével teszi meg, amely a lencse görbületét folyamatosan módosítja.
Ezt a csodálatos képességet nevezzük alkalmazkodásnak vagy akkomodációnak. Ennek köszönhetően tudjuk élesen látni mind a közeli, mind a távoli tárgyakat. A legtávolabbi, még élesen látható pontot távolpontnak, a legközelebbit pedig közelpontnak nevezzük.
Ha azonban a távolról érkező fénysugarak nem pontosan a retinán találkoznak, a kép elmosódott lesz — ezt szemüveggel, azaz megfelelő lencsékkel lehet korrigálni.
Tárgylátás
A látás nem csak arról szól, hogy érzékeljük a fényt: megkülönböztetjük a tárgyak formáját, méretét, észleljük a részleteket. Egy tárgyat akkor látunk, ha fény jut róla a szemünkbe — ez lehet saját fénykibocsátás, vagy a tárgy által visszavert fény.
A térérzékelés a látás legösszetettebb formája: nemcsak látjuk a tárgyakat, hanem azt is tudjuk, milyen messze vannak tőlünk. Ez egy tanult képesség, amely nagyjából 4–5 éves korra alakul ki. Addig a gyerekek sokszor esnek-kelnek, mert még nem érzik jól a távolságokat.